BEMUTATKOZÁS

Papp Katalin

tájépítész tervező

tervezői jogosultság száma: K01-5160
(Budapesti Építész Kamara tagja) 

1983-ban szereztem diplomát a Budapesti Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem Táj- és Kertépítészeti Szakán. Pályafutásom során a tervezésen kívül szakmánk perifériáin is értékes tapasztalatokat szereztem környezetvédelemről, városökológiáról, településrendezésről és közigazgatásról, de örök szenvedély a tervezés maradt. Ez a szenvedélyes passzió nem is tudott megmaradni a mellékes tevékenységek szűkre szabott keretei között. 2003-ban egy makacs és kitartó megbízó unszolásának köszönhetően családom műszaki beállítottságú tagjaival megalapítottuk a KERT-VONAL Bt-t.

A céget hosszú évek felhalmozott tudására építhettem. Nem kényszerből, hanem hivatásom kiteljesítésének szolgálatára jött létre, és ma is a kíváncsi, kielégíthetetlen alkotói vágy működteti.
Az elmúlt évek alatt letisztult és egyértelművé vált, hogy elsődlegesen mivel kívánok foglalkozni - valahogy a feladatok is e szerint találtak meg. Előtérbe kerültek a közösségi terek, közintézmények, közcélt szolgáló létesítmények tervei, továbbá a közállapotra ráhatással bíró tanulmánytervek, intézkedések készítése. S mindeközben, hogy a közösségi élet színtereinek alakítgatásán fáradoztam a legtöbbet, mint a jó kúthoz, úgy térek vissza időről időre a személyre szabott kertek világába: a családi házak, lakások, teraszok kertjeivel való foglalatoskodás szakmánk legbensőségesebb szegmense, amely mindig felüdülést jelent.

A tervezést nagyon személyes ügynek gondolom. "Kézművességnek", ha úgy tetszik, ezért soha nem volt célom nagy céget létrehozni. A "kicsiség" azonban nem jelent beszűkülést, vagy nagy feladatokról és nagy álmokról való lemondást. Néhány hasonló gondolkodású kollégával kialakult munkakapcsolat olyannyira megerősödött, hogy időről időre egy-egy nagyobb projekt vagy pályázat erejéig valóságos szellemi műhellyé válunk. E kalandozások rendkívül inspirálók és intenzíven pótolják azt, amit egy nagyobb tervező iroda közössége nyújthat.

Mi hát az a hajtóerő, amiért az ember képes néha éjszakákat átrajzolni, vagy zord időben lepusztult városrészeken, idegen tájakon egyedül bolyongani? A kíváncsiság és izgalom, hogy egy darabka környezetben - legyen az a belváros párolgó aszfaltjával, ember által elrontott, elidegenült tájjal, vagy érintetlen természettel övezve - sikerül-e összhangot teremteni, adja-e magát a táj, a tér emberi használatra? És vajon az emberek adnak-e magukból elegendő figyelmet, hogy befogadják környezetük jelzéseit? Elfogadják-e, hogy közvetlen környezetükben akkor érezhetik magukat otthonosan, ha a saját belső rendjük csupán finom, áttetsző lenyomatként jelenik meg a tájon, vagy úgy vetül a környezetre, mint fénypászmák: a lényeget láthatóvá teszi, de nem rombol. 

Hitvallásom szerint a környezetünknek emberformáló hatása van. Ha az ember önnön emlékművét kívánja környezetéből megvalósítani, az büntetésként úgy üt vissza, hogy megfoszt a harmónia élményétől. Ilyen környezetben frusztráltak vagy ingerlékenyek leszünk, idegszálaink összecsomózódnak, magunk sem értjük, hogy miért. Én arra törekszem, hogy köz- és magánterületeken egyaránt olyan környezet kialakításához segítsem megbízóimat, amely befogad, használni enged és a mások által keltett csomókat, görcsöket kioldja.